Sütimizéria

Másfél hete történhetett, amikor levelet kaptam egy lánytól. Azt mesélte, hogy 3-án esküvője lesz, amire ugye torta dukál. Nem is akármilyen. Emeletes, fondánnal bevont, marcipánrózsákkal díszített gyönyör, egy jólmenő cukiból. Gondoltam én! :-) De ez a lány volt olyan tündér, hogy engem kért fel egy igazi “homemade” torta elkészítésére, ünnepi köntösben. Az elképzelésük egy 20 szeletes ricottatorta volt, Dolce Vita remeke alapján. Duplaréteget kellett volna emelnem, de a habkönnyed túró súlya nem bírta el a zselatinos narancskrémet, és pofásan befeküdt a hűtőben. :-)) Szóval inkább nem kockáztattunk, helyette kiötlöttem egy mandulakrémes marcipántortát. Az idő sürgetett, de volt idő egy próba-próbasütésre :-)))) szerdán, és szerencsére minden zökkenőmentesen ment. Elkészültek elébb a falatnyi bonbonok nugáttal töltve, majd a mandulás vajkrém, végül a csokis piskótalapok is. És másnap az ízélmény óriási volt számomra. A krémkönnyű vajkrém kellemesen átitatta a piskótalapokat, a bíbor marcipánlap ugyan megszinezte kicsit a tölteléket. Úgy volt jó, ahogy volt. Persze picit tömény az a marcipán, dehát ki nem hagynám semmi pénzért! :-))

Az utóbbi időben egyébként egyre több melléfogásom volt, ahogy párhuzamosan próbálgattam itthon az órán tanultakat. Sikerélmény nuku, és semmi blogra alkalmas recept. Ráadásul rettenetes hetünk volt, minden gyakszin túlóráztunk – fogadásra készült a tucatáru. Emellé párosult jónéhány eset, amikor a tanárúr kicsit keményebben szólt a csoporthoz. Nem éreztem jogosnak, hiszen elvégre tanulók vagyunk, nem alkalmazottak. (Sőt, mi fizetünk! :-D) Szeretek itthon sütni, de teljesen más. Ott nincs megállás, nyugalom meg pláne nem, helyette viszont hajtani kell ezerrel. A helyzet az, hogy mélyvízbe dobtak minket. Hiába van már egy kis háttértudásom, (és folyton letargiába zuhanok, milyen kicsi! :-))) nem ismerem kellőképp a kabinetet. Nehéz a mérleget használni, a gépeket, még késhasználatkor is gondok adódnak. És ekkor jön K. Tamás, hogy emlékeztessen milyen béna is vagyok. Talán tényleg ebben a hajtásban edződik meg az ember, de ettől még nem kell bunkónak lenni. :-P No nem kell aggódni azért, finoman megmondom ám én a magamét.

No de most azért fellélegeztem kicsit, hála Anitának! :-)) Mert ugyan lesznek még apróbb változtatások a díszítésen, úgyahogy egyben van a torta.

A ricottatorta borulásakor elöntött a könny.
Anyu próbált vígasztalni: Fel a fejjel, fog ilyen még történni nem egyszer, nem kétszer.
Mire Luca: Háromszor, négyszer, ötször… :-DDDD

Délután hozom a receptet, ha valakit érdekelne esetleg… :-)