Csokiparány blogja

Végigolvastam - ma reggel az utolsó sorokat is. Tegnap a felénél tarthattam, amikor a suliban többen rákérdeztek, mit is olvasok. A választ hallva elborzadtak, mondták, hogy ők képtelenek lennének kezükbe venni. Talán így van. De én egy percig sem bánom, hogy rászántam magam - pedig Szandri utolsó napjait olvasva már alig láttam könnyeimtől. Nem lenne helyénvaló azt írni, hogy átéltem a szenvedésüket, mert ilyenben még sosem volt részem.

A tehetetlenség, az, hogy Te temeted a gyermekedet…egyszerűen nincs rendjén. Csak remélhetem, hogy sosem lesz részem benne.
Szandri anyukája gyönyörűen fogalmazta meg. Nem lehetett könnyű újra feltépni a sebeket, hiszen mindent a jelennek írt, mintha most élné meg. Újból végig kellett járnia ezt a rettenetes utat, a történetüket, kezdve a legelején, amelyet csak pillanatnyi örömök kisérhettek. Akkor, amikor fellélegeztek, amikor úgy tűnt sikeres volt a terápia. És aztán a tudat, hogy a daganat kiújult……

A legjobban talán az viselt meg, amikor Szandri Istenhez beszélt…… Akkor pár percre fel kellett állnom.

Az egyik legszörnyebb betegség ez azthiszem. Még fiatal vagy, de már tisztában vagy a halál fogalmával és azzal, amit elveszíthetsz. Még alig éltél valamit, de már vannak terveid. Ez számomra rettenetesen kegyetlen.

Mégis, vegyétek meg a könyvet… csak Szandriért! Ő a végsőkig küzdött, hihetetlen élniakarással. Mindannyiunknak példát kellene vennünk róla.

http://ewing.blogol.hu