Sütimizéria

Csokiparány Csenge csivitel, édesről meg sósról.

           

Reneszánsz torták

2010. szeptember 26. vasárnap | 15:35 - 5 hozzászólás

Torták. Mostanában egyre több megrendelésem van! A legjobb benne, hogy sosem egyhangú a munka, mindig más és más feladatot kapok, más stílusban is kell dolgozzak. Ráadásul az alap elképzelés után legtöbben engedik, hogy szárnyaljon a fantáziám. Mondjuk nálam gyakran visszaköszön egy-egy motívum, egy-egy jól bevált krémtípus, de azért igyekszem mindig kicsit megújulni, kicsit továbbgondolni a megálmodottat.

Úgy szeretem, ha egy torta oldalán tolakodnak a kekszek! Pofás kiegészítő és mindig passzol a belső ízvilághoz, mindig ad egyfajta újszerű ízélményt. Idén télvíz idején, amikor Iringó Párizsban járt a divattervezős kollegináival, egy kirakatban látott meg ilyesféle tortacsodákat. Fotót is hozott róla, már akkor megtetszett, tényleg bohókássá tette az egész jellegét. Ott mondjuk stílusosan macaronokkal tűzdelték tele, de nekem nagyon tetszenek ezek a roppanós kekszek is.

Az első kép a Pimpás kishölgy másnapi tortájáról készült, akkor egy össznépi zsúrra kellett a meglepi. Képzeljétek egyébként, múltkor Babszi esküvőt fotózott, és ők is ott voltak. Úgy meghatódtam, mert anyukája azt mesélte, hogy a kislány Pimpa láttán sírt örömében… Aztán annyira nekividámodott, hogy sebtiben be is burkolta a jószágot. :-)) A piskóta kókuszos, a kekszek pedig ezen zabbantanivaló zabkekszek, szintén kókusszal. Gondolom ment a bunyó értük, elég jó cucc… ;-)

A másik pedig Gabikáé, csütörtökre készítettem be a munkahelyére, ünneplős süti gyanánt. :-) Boldog 59. szülinapot innen is, Gabika! Mindenkinek ízlett, habár állítólag a szeletelés komoly fejtörést okozott, gyakorlatilag a golyóbis-és pasztillarengeteg között lehetetlenné vált ellavírozni… :-)) Nagy ügy. :-P
Egy egyszerű párizsi krémet készítettem, majd mikor kellőképp kihűlt és kenhetőre dermedt, beleforgattam fél kiló mascarponét. Elhanyagolható mennyiség. ;-) Érdekessége, hogy cukrot nem tartalmaz, mégis brutálfinom a 70%-os étcsokival!

» Nem tartoznak cimkék a bejegyzéshez.

Publikálta: Csenge Kategória: egyebek 5 hozzászólás » | 1,059 olvasás

Csaba búcsúztatója

2010. szeptember 25. szombat | 09:38 - 5 hozzászólás

Utoljára írok Csabáról, így… A búcsúztató borzalmas volt. Szerencsére nem voltam vele tisztában mire számítsak, így teljesen váratlanul ért minden rezdülése… Csak sodródtam.
Korán bementünk a templomba, sokkal korábban mint mások. Szinte magunk voltunk. Csaba az oltár előtt, mellette az Anyukája és Apukája álltak. A legszomorúbb emlékképem. Ahogy üresen néztek maguk elé, annyira elveszettek, megtörtek voltak.. Sosem fogom elfelejteni.
Letettem a rózsát a rákötözött szívemmel. Iringó varrta, kettő van belőle. Egy nekem fekete szalaggal, egy Csabának fehérrel. Rajta van a kezdőbetűnk. Aztán követtem anyuékat, részvétet nyilvánítani… Ezt sem gondoltam végig. Egyszerűen nem tudtam megszólalni. Talán ezt láthatta az anyukája, mert hirtelen megragadott és néhány másodpercig csak úgy szorosan ölelt magához. Mindketten zokogtunk. Megköszönte, amiért így nagycsaládosan eljöttünk. Iringó később, a kocsiban mondta, anyukája annyit mondott neki; “Te vagy Csenge nővére, ugye? Még találkoztunk annak idején…” Nem tudta befejezni. Akkor találkoztak, amikor Csaba elrángatta Őt az üzletünkbe, hogy fűzgélje kicsit anyuékat a közös nyaralásunkról… :-))

Az apukáját még sosem láttam. Magas, szikár ember, igyekezte tartani magát. Csillogott a szeme a könnyektől. Megpusziltuk egymást, aztán csak egy pillanatra, tényleg nem tartott tovább… Épp fordultam volna el, de visszanéztem rá, a kezünk pedig összefonódott. Minden érzelem benne volt. Már ismertük egymást.

A mise gyönyörű volt. A pap nagyon szépen beszélt, fájdalomról, dühről, elfogadásról. Olyan érzelmekről, gondolatokról, ami mindegyikőnket foglalkoztatta. Hogy az Isten számára nincs tér és idő.
Fiatal, nyílt tekintetű pap volt… láttam mennyire megérintette őt is, valahol egyfajta megnyugvást nyújtott. Szinte ittuk a szavait…

A könyörgés utáni részben olvastuk fel a búcsúbeszédet. Rengetegen voltak, de most nem törődtem vele. Olyan furcsa érzés volt. A hangomat felismertem, de mintha valaki más olvasta volna a szöveget, én meg kívülről szemléltem volna mindent. Amikor arról beszéltem, milyen volt Csaba, már sírtam. Épp jókor jött a vers, András nyugtató hangjával. Igyekeztem alatta csitítani magam, lelkileg felkészíteni az utolsó szakaszra… Végigmondtam. Az utolsó sor nem volt érthető, de Iringó szerint ennek így kellett lennie. Az embereknek muszáj sírniuk, azokat az érzelmeket ott és akkor senki sem akarja elfojtani. Meg kellett könnyebbülnünk.

Kint a templomkertben odamentem Márkhoz, a barátnőjéhez és Guppihoz. Mind magunkba voltunk zuhanva, csak a mozdulataink beszéltek.

Először nem akartam képet felrakni róla, de apu készített egyet és… Már a részem, itt kell lennie. A két róla készült kép között ott van a weblapkészítői diplomája, amit már nem kaphatott meg…..

» Nem tartoznak cimkék a bejegyzéshez.

Publikálta: Csenge Kategória: énblog 5 hozzászólás » | 934 olvasás

« Korábbi bejegyzések