Sütimizéria » 2010 » szeptember
Ilona Praktikái Ajándékbolt   Sütimizéria receptkönyv FejesRibizke   Sütiklub   Latin Negyed csokibolt  

Reneszánsz torták

2010. szeptember 26. vasárnap | 15:35 | 5 hozzászólás


Torták. Mostanában egyre több megrendelésem van! A legjobb benne, hogy sosem egyhangú a munka, mindig más és más feladatot kapok, más stílusban is kell dolgozzak. Ráadásul az alap elképzelés után legtöbben engedik, hogy szárnyaljon a fantáziám. Mondjuk nálam gyakran visszaköszön egy-egy motívum, egy-egy jól bevált krémtípus, de azért igyekszem mindig kicsit megújulni, kicsit továbbgondolni a megálmodottat.

Úgy szeretem, ha egy torta oldalán tolakodnak a kekszek! Pofás kiegészítő és mindig passzol a belső ízvilághoz, mindig ad egyfajta újszerű ízélményt. Idén télvíz idején, amikor Iringó Párizsban járt a divattervezős kollegináival, egy kirakatban látott meg ilyesféle tortacsodákat. Fotót is hozott róla, már akkor megtetszett, tényleg bohókássá tette az egész jellegét. Ott mondjuk stílusosan macaronokkal tűzdelték tele, de nekem nagyon tetszenek ezek a roppanós kekszek is.

Torta a reneszánsz korból, a királylánynak. version 2.0

Az első kép a Pimpás kishölgy másnapi tortájáról készült, akkor egy össznépi zsúrra kellett a meglepi. Képzeljétek egyébként, múltkor Babszi esküvőt fotózott, és ők is ott voltak. Úgy meghatódtam, mert anyukája azt mesélte, hogy a kislány Pimpa láttán sírt örömében… Aztán annyira nekividámodott, hogy sebtiben be is burkolta a jószágot. :-)) A piskóta kókuszos, a kekszek pedig ezen zabbantanivaló zabkekszek, szintén kókusszal. Gondolom ment a bunyó értük, elég jó cucc… 😉

A másik pedig Gabikáé, csütörtökre készítettem be a munkahelyére, ünneplős süti gyanánt. 🙂 Boldog 59. szülinapot innen is, Gabika! Mindenkinek ízlett, habár állítólag a szeletelés komoly fejtörést okozott, gyakorlatilag a golyóbis-és pasztillarengeteg között lehetetlenné vált ellavírozni… :-)) Nagy ügy. 😛
Egy egyszerű párizsi krémet készítettem, majd mikor kellőképp kihűlt és kenhetőre dermedt, beleforgattam fél kiló mascarponét. Elhanyagolható mennyiség. 😉 Érdekessége, hogy cukrot nem tartalmaz, mégis brutálfinom a 70%-os étcsokival!

Pin ItFollow Me on Pinterest» Nem tartoznak cimkék a bejegyzéshez.
Publikálta: Csenge Kategória: egyebek 5 hozzászólás » | 2 811 olvasás

Csaba búcsúztatója

2010. szeptember 25. szombat | 09:38 | 5 hozzászólás


Utoljára írok Csabáról, így… A búcsúztató borzalmas volt. Szerencsére nem voltam vele tisztában mire számítsak, így teljesen váratlanul ért minden rezdülése… Csak sodródtam.
Korán bementünk a templomba, sokkal korábban mint mások. Szinte magunk voltunk. Csaba az oltár előtt, mellette az Anyukája és Apukája álltak. A legszomorúbb emlékképem. Ahogy üresen néztek maguk elé, annyira elveszettek, megtörtek voltak.. Sosem fogom elfelejteni.
Letettem a rózsát a rákötözött szívemmel. Iringó varrta, kettő van belőle. Egy nekem fekete szalaggal, egy Csabának fehérrel. Rajta van a kezdőbetűnk. Aztán követtem anyuékat, részvétet nyilvánítani… Ezt sem gondoltam végig. Egyszerűen nem tudtam megszólalni. Talán ezt láthatta az anyukája, mert hirtelen megragadott és néhány másodpercig csak úgy szorosan ölelt magához. Mindketten zokogtunk. Megköszönte, amiért így nagycsaládosan eljöttünk. Iringó később, a kocsiban mondta, anyukája annyit mondott neki; “Te vagy Csenge nővére, ugye? Még találkoztunk annak idején…” Nem tudta befejezni. Akkor találkoztak, amikor Csaba elrángatta Őt az üzletünkbe, hogy fűzgélje kicsit anyuékat a közös nyaralásunkról… :-))

Az apukáját még sosem láttam. Magas, szikár ember, igyekezte tartani magát. Csillogott a szeme a könnyektől. Megpusziltuk egymást, aztán csak egy pillanatra, tényleg nem tartott tovább… Épp fordultam volna el, de visszanéztem rá, a kezünk pedig összefonódott. Minden érzelem benne volt. Már ismertük egymást.

A mise gyönyörű volt. A pap nagyon szépen beszélt, fájdalomról, dühről, elfogadásról. Olyan érzelmekről, gondolatokról, ami mindegyikőnket foglalkoztatta. Hogy az Isten számára nincs tér és idő.
Fiatal, nyílt tekintetű pap volt… láttam mennyire megérintette őt is, valahol egyfajta megnyugvást nyújtott. Szinte ittuk a szavait…

A könyörgés utáni részben olvastuk fel a búcsúbeszédet. Rengetegen voltak, de most nem törődtem vele. Olyan furcsa érzés volt. A hangomat felismertem, de mintha valaki más olvasta volna a szöveget, én meg kívülről szemléltem volna mindent. Amikor arról beszéltem, milyen volt Csaba, már sírtam. Épp jókor jött a vers, András nyugtató hangjával. Igyekeztem alatta csitítani magam, lelkileg felkészíteni az utolsó szakaszra… Végigmondtam. Az utolsó sor nem volt érthető, de Iringó szerint ennek így kellett lennie. Az embereknek muszáj sírniuk, azokat az érzelmeket ott és akkor senki sem akarja elfojtani. Meg kellett könnyebbülnünk.

Kint a templomkertben odamentem Márkhoz, a barátnőjéhez és Guppihoz. Mind magunkba voltunk zuhanva, csak a mozdulataink beszéltek.

Először nem akartam képet felrakni róla, de apu készített egyet és… Már a részem, itt kell lennie. A két róla készült kép között ott van a weblapkészítői diplomája, amit már nem kaphatott meg…..

Pin ItFollow Me on Pinterest» Nem tartoznak cimkék a bejegyzéshez.
Publikálta: Csenge Kategória: énblog 5 hozzászólás » | 1 813 olvasás

Diós-marcipános örvény

2010. szeptember 24. péntek | 06:20 | 5 hozzászólás


Ma délután megyünk Csaba búcsúztatójára. Elhamvasztották. Temetés nem lesz, a családja maga mellett szeretné tudni őt, ezért hazaviszik.
Nekem pedig fel kell olvasnom egy búcsúbeszédet a barátok, osztálytársak, volt tanáraink nevében. Rettegek tőle, a nagy tömegtől, de csodával határos módon mégsem kételkedem magamban. Bármennyire is félénk, halk vagyok, most anélkül, hogy remegne a hangom, meg fogom csinálni. Mert így kell lennie, mert meg kell tennem Csabáért.
Múlthét pénteken jártam bent a Dériben. Egy kis emléksarok fogadott, hosszan elidőztem ott, miközben potyogtak a könnyeim…Aztán végigmentem az úton, amit mindennap közösen tettünk meg hazafelé menet. Nem volt könnyű, de próbáltam minden pillanatát felidézni ezeknek a sétáknak. Mert ez volt az utolsó utam ezen a szakaszon, a Déri kapujától, a Mars térig. Soha többé nem szeretném megjárni.

A búcsúbeszédet K. Viktória magyar tanárnőnk fogalmazta, ennek most ide is beszúrnám egy részletét.. Pont olyan lett, amilyen Csaba volt.

Bálint Csaba maga volt a derű. A felhők fölött is ragyogó nap… Ha rágondolok, nem tudom máshogy felidézni. Hiszen örökké mosolygott. Nevetett a szája, a szeme, és az egész lényéből áradt valami
megmagyarázhatatlan, belső nyugalom. Őt mindenki szerette. Boldog lehet, aki ismerhette őt, aki a barátjának tudhatta magát.

“Ezer fúvó szélben lakom,
gyémánt vagyok, fénylő havon.
Érő kalászon nyári napfény,
szelíd esőcske, őszi estén.
Ott vagyok a reggeli csendben,
a könnyed napi sietségben,
fejed fölött körző madárban,
csillagfényes, éjszakában.”

Egyszer azt mondta nekem, amikor úgy éreztem, hogy valaki összetörte a szívem:
Csenge, lépj tovább… meglátod, először nehéz lesz, de idővel könnyebb, biztosan….
Meg kell tanulnod elengedni…

Drága Csaba! Nekünk hogy fog menni?

És végül, aprósüti. Már megint. 🙂 Úgy érzem ezek a falatnyi szösszenetek, ha apró lépésekben is, de segítenek újra megtalálnom önmagam… Mintha kicsit mindent elölről kellene kezdenem. Intenzív diós-marcipános, igazán finom falat. De receptet azt hiszem csak este hozok, most…rohannom kell órára.

Pin ItFollow Me on Pinterest» Nem tartoznak cimkék a bejegyzéshez.
Publikálta: Csenge Kategória: egyebek 5 hozzászólás » | 1 602 olvasás

Mandulás-mézes szarvacskák, étcsokiba mártva

2010. szeptember 17. péntek | 06:48 | 5 hozzászólás


Nem megy a sütés mostanában. Ez gondolom normális és türelmesebbnek is kellene lennem magamhoz… de egyszerűen mindig a történtekkel kelek és fekszem, minden annyira értelmetlen. Teszek-veszek, csinálom a napi feladataimat, és olyan nagyon kívülállónak érzem magam. Bent a suliban mindenki a jelentéktelen dolgairól fecseg, engem meg sem környékeznek, mert igazi sóbálvány lettem. Gyorsan változik a hangulatom, néha csak üresen meredek magam elé, máskor tudok mosolyogni, nevetni Máté badarságain. Ilyenkor bűntudatom van….mindig Csaba használta a badarság szót.

Sokat beszélgetünk Iringóval. Életről, halálról, ennek az egésznek az üzenetéről… Míg az első nap fel sem fogtam igazán, néha még vártam is, hogy majd bejelentkezik msn-re.. addig most kezdem megérteni, hogy nincs többé. Iringó azt mondja a történteknek van jelentése. Szeretve kell lennünk mások iránt a nap minden percében, mert sohasem tudhatjuk, nekünk melyik lesz az utolsó.. annyi nem kimondott gondolat, annyi eltitkolt érzelem van, amit elhallgatunk a másik elől…

Ez a süti vasárnap készült, aznap vasárnap. Itt voltak még Dóráék, vittek is belőle egy buliba… Nem tudom mit mondhatnék róla.. Tényleg nagyon finom, roppanós. A pörkölt mandula jól kiérződik, és nagyon is illik rá a vaskos, 70%-os csokibevonat…és biztosan mindig Csabára fog emlékeztetni.

Hogy tetszik a recept? – Semmi pénzért nem készíteném el.Gyenge recept.Egyszerű, de nagyszerűTetszik, izgalmas.Csúcsszuper! (4 szavazat, átlaga: 5,00)
Loading...

Hozzávalók

A tésztához:

  • 400 g finomliszt
  • 1 tojás
  • 50 g folyékony méz
  • 1 vaníliarúd kikapart belseje
  • 100 g demerara barna nádcukor
  • 150 g pörkölt, darált mandula
  • 275 g hideg vaj

A bevonathoz:

  • 100 g 70%-os étcsokoládé
  • 3 ek. olaj

Elkészítése

  1. A liszttel és az őrölt, pörkölt mandulával a vajat elmorzsoljuk.
  2. A tojást a mézzel és a felhasított vaníliarúd magjaival elkeverjük, majd a cukorral együtt a liszthez adjuk. Gyors mozdulatokkal összeállítjuk a tésztát, és hűtőbe tesszük legalább egy órára, de még jobb egy éjszakára.
  3. A sütőt 180°C-ra előmelegítjük. A tésztából diónyi darabokat csippentünk, hengerré formáljuk és elhajlítjuk kifliformára. Sütőpapírral bélelt tepsin felsorakoztatjuk őket, majd sütőbe toljuk 10-12 percre. Ekkor aljuk és szélük aranyló lesz.
  4. Kihűtjük. A csokit apróra daraboljuk, és feltesszük vízfürdőre olvadozni. Az olajat hozzákeverjük, jól eldolgozzuk. ne hevítsük túl, hogy szép fénye legyen.
  5. Mártsuk ki, tegyük hűtőrácsra, majd dermedés után együk is meg.

Tárolás: Fedett, jól záródó dobozban. Másnap lesz az igazi.

Pin ItFollow Me on Pinterest
Publikálta: Csenge Kategória: aprósütemény, ÉDES SÜTIK 5 hozzászólás » | 3 020 olvasás

Csaba

2010. szeptember 14. kedd | 06:18 | 10 hozzászólás


Vasárnap este meghalt Csaba, a valaha egyik, talán legjobb barátom. Azért csak talán, mert gyakran éreztem úgy, hogy ez a dolog nagyon egyoldalúvá vált az utóbbi években.. hogy egyedül nekem lett volna fontos ez a barátság… vagy afféle. Együtt jártunk a Déribe, ahonnan egy kemény évem után átvándoroltam a Vedresbe. Mert hiába volt ott nekem Csaba, meg azok a suli utáni könnyed séták, a beszélgetéseink, az a Húsvét, amikor hat óra elteltével sem akaródzott elmennie és én már akarva-akaratlanul az órára sandítgattam. :-))
Amikor Valentin-napra csokit kaptam tőle, és vettem is neki. És mi ugyanolyat vettünk. Amikor péntek délután a buszmegállóba kísért, és kifejtette ő milyen immunis minden betegségre, milyen erős szervezete van az enyémmel szemben. Lám-lám, azon a hétvégén betámadta valami irdatlan nagy baci, a hányós-fosós vírussal. :-)) Amikor beállítottak anyukájával egy nagy kosár eperrel. Málnával. Mert ők tényleg igazi, csupaszív emberek voltak. Amikor mesélt egy gyerekkori lánybarátságáról, és én ott hőzöngtem mellette battyogva az úton, hogy mégis hogy képzeli, hogy másik barátsága is van, ami talán erősebb is a miénknél! És ő csak szelíden mosolygott, hogy az teljesen más volt, mint a miénk. Mert engem egészen máshogy szeret. És olyan is volt, hogy elhívott moziba és ő választott, én pedig borzalmasan szidtam érte. :-)) A Pókember 3-at néztük, tele eltúlzott fordulatokkal, ami mindig kiegészült még egy meg még egy meghökkentő jelenettel. :-)) Úgy tűnt sosem ér véget, de talán így volt jó… talán nem is igazán akartam.
Aztán meghívott a családjával nyaralni, de én nemet mondtam. Hajdúszoboszlóra mentünk volna, Csaba hónapokig fűzgélt, de akkoriban sokkal ragaszkodóbb, sokkal visszahúzódóbb voltam. Csak..egyszerűen nem voltam kész rá.

Eltávolodtunk egymástól, persze nemcsak ezért. A suliban hiába volt végig mellettem (leszámítva azt az egy hetet, amikor tényleg valami egészen extrém vírus vethette le lábáról) és próbálta tartani bennem a lelket, tudta ő, hogy belül nagyon szenvedek. A folytonos megaláztatástól. Nem tudott megvédeni, nekem kellett volna erősebbnek lennem.

Nem tudom, hogy zárjam ezt le. Sosem tudtam igazán elengedni, most miért menne? Még nem éreztem ilyen fájdalmat. Ha meséltek is róla, sosem tudtam átérezni, milyen az az üresség ott legbelül.
Mindig mondogatta, hogy lépjek tovább ahogyan ő, ne is keressem, csak zárjam ki a mindennapjaimból… Azt is mondta, hogy először nehéz lesz, de idővel könnyebb. Hogy tudni kell elengedni. Valóban nem az a típus volt, aki suli után külön utakon összejárt volna velem. 🙂 Ebben hasonlítottunk. Sok mindenben hasonlítottunk.

Még nem fogtam fel igazán. Hiányzol, Csaba.

Pin ItFollow Me on Pinterest» Nem tartoznak cimkék a bejegyzéshez.
Publikálta: Csenge Kategória: egyebek 10 hozzászólás » | 2 694 olvasás

Korábbi bejegyzések