Sütimizéria

Eltelt egy újabb hét. Bizarr ez a rohamtempó, nemde? Maholnap vége a gyakorlatnak, és vele együtt lassacskán a nyár is elröpül. :-( Kora hajnalban, melóba menet nem érezni még… de azért gondolatban kezdek felkészülni a csípős szeptemberi reggelekre. Amit egyébként legalább annyira várok, mint ódzkodom tőle. Szeretem, mert emlékeztet az első sulis napokra, amikor még kislányos naivitással vártam a nagy füzetbevásárlást, az évnyitót meg a vakációs élménybeszámolókat, de még a tanórákat is!  Csak aztán a lelkesedés mindig alábbhagyott. :-)) És kicsit félek is tőle, mert az idei év különbözni fog a többitől. Mindössze 8 hónap van hátra érettségiig, és én annyira esetlennek, butának érzem magam. Tuti óriási hiányosságaim vannak, a stresszhelyzet pedig mindig gigantikus krátereket robbant a fejembe. Leblokkolok majd. Elvérezek, ha mondom.

No mindegy is, valójában a kosárkák miatt jöttem. Áfonyazselés, étcsokikrémes, némi szederrel bolondítva. Idén lett nagy sláger nálam az áfonya meg a szeder, tényleg remegek értük. Meglepő, de képzeljétek, a legfranyább találkozásomat idén az áfonyával, egy 200 g-os dobozka hozta meg. Egyenest a Tesco-ból! Mézédes volt, hamvas-kövérkés és amolyan igazi áfonyaízű! Az alföldi példányokról sajnos nem mindig lehet ezt elmondani. :-(
Az áfonyazselében kellemesen csalódtam, nem az a gumiízű, zselatinos őrület. És hát ugye áfonyás. =) Nem tudom ti hogy vagytok vele, de én imádom ezt a gyönyörű harsogó-kék áfonyaszínt.

Hétfőn pedig megérkeztek a kiskrapekok dunakesziről két hosszúúú hétre. Imádom őket. :-))
Íme egy tegnapi pillanatkép Lucacicáról és Ábrándkirályfiról:

Hozzávalók

Mi az? Sárga vagy görög, kerekded és rengeteg van belőle? Dinnyegolyó, dinnyegolyó, tobzódó dinnyegolyósokaság. Valaha szerettem a görögdinnyét, de úgy tűnik az érzés ezzel tova is libbent. Szombaton egy esti 170 fős hepajra kellett pohárdesszertet tálalnunk. Dinnyegolyókból, persze magok nélkül. Egyedül csináltuk Kati nénivel, merthogy Petinek a konyhán kellett besegítenie az esküvői előkészületekben. Rettenetesen elfáradtam, már akkor éreztem, hogy valami nem stimmel. A sok egy helyben toporgástól teljesen kifulladt a gerincem, türelmetlen és ingerült voltam…  Végén már nagyon irritáló lehettem, az egész átcsapott abba a bizonyos csúfos szenvelgésbe, amiért Dóra gyakran SZFCS-nek becéz. (Szenvelgő Fetrengő Csenge) :-)) De annyira kiborulok az ilyen feladatoktól, akár egy monoton diákmunka, nem is eshetne távolabb a cukrászattól. :-( Valahogy azért mégis időben végeztünk, a hóvégi leltár után pedig Kati néni elengedett. Hazafelé aztán valami végleg elpattanhatott bennem, mert szörnyű rosszullét tört rám.. Először csak azt éreztem, hogy nem bírok felkelni a buszmegálló padjáról. Aznap akkor ültem először hosszabb ideig, 8 órát jóformán végigállva golyóztunk. Aztán ahogy buszra szálltam, mintha végleg kifolyt volna belőlem az erő. Már imádkoztam, hogy Istenem, bárcsak felhívna Apu, mert én biztosan össze fogok csuklani a tűző napon szombat délután, a teljesen elnéptelenedett utcán… :-(( Szédültem, hányingerem volt, egy-egy pillanatra el is sötétült minden, és a háromperces séta hazafelé olyan végtelennek tűnt. Aztán mégis otthon voltam. Anyu a gépnél ült, én meg csak lerogytam rá és sírni kezdtem. Tök fura, mintha nem is lettem voltam magamnál.

Később, miután ettem kicsit és pihentem, nem akart szűnni a rosszullét. Már hidegrázásom volt, végtagfájdalmaim meg bőrirritációm… nem is értettem, hogy lehetek beteg, hogy kaphattam el bármit is, ha bent mindig fertőtlenítőszeres kézmosóval dörzsölöm magam. Nem, egy szóval sem mondtam, hogy ez normális lenne.. :-)) Könyörögtem apunak, hogy vegyen nekem Daedalon-t, mert én bizony hányni fogok. És akkor majd túl sokat veszítek a súlyomból, megint nagyon lefogyok és kezdhetek mindent a nulláról. Amikor a kilók csak kínszenvedéssel vánszorogtak feljebb. Szóval bepánikoltam, fantáziáltam már minden szörnyűségről. :-)) Bevettem pár gyogyit hányingerre, lázra, fejfájásra és lám, mintha kiütöttek volna, megkezdtem téli álmomat. Másnap sokkal jobban voltam. Vasárnap már csak hőemelkedésem volt, és picit fájt a fejem… ennek ellenére ma nem mentem dolgozni, inkább beszóltam reggel a Novotelbe.

Ha csak sütünk és én mozgok, abszolút semmi gond a gerincemmel… nem is szoktam így kikészülni, fogalmam sincs mi lelt. Belázasodhat egyáltalán az ember pusztán a kimerültségtől? :-( Remélem nem lesz ez mindig így.. bárcsak szívósabb lennék.

Íme egy előzőnapi dinnyekoktél. Szombaton ennek az adagnak a kétszeresét kellett poharakba tölteni.
Brr, a hideg is kirázott tőle. :-))

Tragikus végbemenetelű volt, rettenetesen elfáradtam és megint kételkedem magamban, de kezdjük az elejéről.

Ott hagytam abba, hogy közlekedni készülök – kisvárosi lány a végeláthatatlan budapesti forgatagban. Csütörtökön fél három magasságában elindultunk, egyik kezemben a Dóra által rajzolt térképet, másikban a mobilt szorongattam  segélyhívóként. Akkor még Kolos is mellettünk battyogott, anyuval ugyanis kikísértek. Nos, az első kanyarnál rossz irányba készültem fordulni, unokaöcsi okított ki nagy bőszen. :-)) Hamarabbi buszt értünk, én jegyet váltogattam, integettem Anyuéknak, majd lecsüccsentem. Hosszú az út Kesziről, olyan mint itthon a kettesé, 20-25 percet biztosan számoltam, pedig nem is volt nagy forgalom.

Beérkeztünk. Hát, a pulzusom biztos nem volt normál, az aluljáróktól néhány kör metrózás után is intenzíven pánikolok. Úgy volt, ahogy Dóra elmondta, a tömeg teljesen magába szippantott. Amolyan Némó nyomában feelingem volt, amikor a tengeri áramlaton utaztak sebesen. :-D Szóval könnyen megtaláltam a lejáratot, a legnagyobb koncentrációt inkább  az igényelte, hogy próbáljak kifejezéstelen arcot vágni és törtetni előre. Ezt Apu ígértette meg velem, nehogy valaki rám szálljon. :-))

Jegyet lyukasztottam, némileg lassabban mint mások. Le is késtem egyet, a muki – akit szimpatikus arca alapján kinéztem magamnak baj esetére – már rég tovatűnt. Ott ácsingóztam egymagam, de hihetetlen gyorsan jött a kövi. Furakodtam, és helyet foglaltam. Szerencsére nem volt tömött. “8 megálló a Deák térig” – ez volt a jegyzetfüzetemre firkantva. Folyamatosan csak annyi kattogott a fejemben, hogy számoltam a megállókat. Ez most az első lesz, első, első, első. Lassít, megáll – első megálló kipipálva. És így tovább, pedig mint később észrevettem, nem kis betűkkel voltak a megállók az ajtó fölé írva szép sorjában. :-)))) Ugye-ugye, mint meg lehet tanulni a blogom olvasásából? :-))))

Így aztán megálltunk a Deák Ferenc térnél is. Kilibbentem, majd természetesen rossz irányba indultam el, és találtam egy zsákutcát is. Nem mindenkinek jut ideje Budapest eldugott részeit is megcsodálni. Szóval felhívtam Dórát. Dórával milliószor értekeztünk. Minden apróságért felhívtam, szerintem haja égnek állt már, de a hangja mégis türelmes volt. Megnyugtatott mindig, pillanatokon belül visszahívott. Szóval az ő tanácsa az volt meglepő módon, hogy forduljak vissza, a jó irányba. :-D Ott tényleg volt egy mozgólépcső, ami a gyilkos kis kínaiakhoz vezetett. Tényleg gyorsabban nyitják-csukják, így még vadabbul furakodtam. Sokkal rövidebb út következett, Kodály Köröndnél szálltam le.

Nagy lendülettel kiáramlottam, és persze megint nem tudtam hol vagyok. Dóra gyorsan beterelgetett a Felsőerdősor utcába, és már ott is voltam a Lövölde téren. Még csak fél öt volt, azért bementem Sommerékhez. Olyan édesek voltak, annyira megszerettem őket. Klárikával pedig nagyon vidáman elbeszélgettünk, nevettünk munka közben, számomra ez örök emlék, igazi élmény. :-) A csokikrém végül egy csumig-rumos párizsi krém lett, egyszerűen isteni volt. Egyáltalán nem gejl,nagyon csokis, nagyon rumos, nagyon intenzív! Az eperfőzetet már előző nap megcsinálták nekem, ott várt rám kiterítve egy nagy tálcán. Az összeállításban Klárika nagyon sokat segített, inkább az ő munkája volt benne. Nagyon szerettem volna magam csinálni, de haladni kellett, biztos a tempóm miatt vette át. :-) Gyorsan meglettünk, hamarabb mint Péter ideért volna értem a fociból. Tehát újra útra kellett kelnem.

Már sokkal vagányabban mozogtam, talán kicsit el is bíztam magam, mert a rossz irányba indultam el kékmetróval. :-))) Egy kínai (?) csajszit kérdeztem meg, hogy merre tartunk, merthogy én a Városkapuig mennék. Annyit mondott “Nem jó, másik irány”. :-)) Ennyi elég is volt, megköszöntem és leszálltam. A túloldalra kullogtam, és 10 megállót utaztam, immár tényleg a Városkapuig. :-) Aztán megint rossz kijáratot választottam, mert Dóra már várt a másik oldalon. Az eső zuhogott, szürkület volt, én meg szörnyülködve ültem be Dóra mellé a kocsiba. Ilyen időben nehézkesen vezet, és ezt tudtunkra is adja mindig. :-)) Tuti direkt rémisztget, mert szerintem ügyes. :-)

Elfáradtam, aznap gyorsan elnyomott az álom. Másnap korán ébredtem, ötkor felriadtam. Ittam egy kakaót és filmet néztem – merthogy laptopot miért ne vittem volna..:-)) -, míg Dóráék készülődni kezdtek. Előbb Botondot vittük bölcsibe, majd Péterrel kiugrottunk friss eperért a várospiacra. Aprószeműt sikerült venni, de vagy az utazgatás miatt, vagy mert sokáig volt zacsiban, a nagyja szinte lekvár lett. :-( A Sommer cukiban közben csináltuk a díszítést, a kedvenc sűrített tejes csodamázammal próbáltam bevonni. Nem tudom mi történhetett, de becsomósodott, összeugrott és nem volt szép fénye. Elhatalmasodott rajtam a pánik, teljesen leblokkoltam. Klári vonta be helyettem, iszonyú nehéz volt vele dolgozni. Azóta pedig kitaláltam, hogy valószínű a sűrített tejem nem volt megfelelő. Teszkóssal még sosem dolgoztam, vagy Markomilk konzervest használtam, vagy Oké!, Sole tubusos változatot. Nem gondoltam, hogy lehet különbség sűrített tej és sűrített tej között. Mindenesetre arányok jók voltak, és később itthon is kipróbáltam, megint csak sem sikerült. Szóval ez lehetett a baj…remélhetőleg.

F. Zoli, Apu egyik nagyon jó barátja jött értem 11 után. Felajánlotta, hogy elvisz, sőt még vissza is hozott volna, ha nem történik a legrosszabb. Valahogy furán lett az állvány betámasztva a torta mellé, mert útközben eldőlt, telibecírta a középső tortát. A habok csálén álltak, némelyik csokidísz eltört, és az epersoksaság úgy ahogy van, süllyedt egy szintet. Alig látszódtak ki, borzalmas volt. A sírás határán álltam. F. Zolival megfogtunk egy-egy tortát, és próbáltuk átvinni a túloldalra, amikor… Óriási szél kapott a csomagolásba. Gondolom ott a Duna mentén, vízközelben mindig szelesebb az idő, mindenesetre tovább rontott a torták állapotán. Teljesen kiborultam, és még korántsem volt vége.

Próbáltam kicsit feljavítani őket, de hiába…… :-(((( Le kellett volna szedni, újranyomni az egészet. Mint később kiderült, Sommerék szívesen segítettek volna, ha visszahozzuk. De mégis hogyan? :-( F. Zolinak el kellett mennie, én meg ott maradtam egyedül. Kétségbeesetten hívtam Dórát, mert azt sem tudtam hol vagyok. Az árvíz miatt nem a hajón volt megtartva, hanem valami Mátyás pincében egy híd közelében. Ennyit tudtam mondani nővéremnek is. Közben újabb csapás ért – a tortaállvány nem a megfelelő méret volt, egyszerűen nem fértek rá a torták!!! Nem értettem semmit, valószínűleg rosszul lett átszámolva az angol inchből.

Dóra és Péter meglógott a melóból. Miattam elmentek a Sommer cukiba, hoztak onnan egy állványt. Az esküvős rendezvényszervező csaj is próbált intézni egyet, reménytelenül… Röpke 1 óra múlva befutott Dóra az állvánnyal, úgy tűnt a méret is megfelelő. Már csak át kellett volna rakni a tortákat, merthogy a fém lapokat még aznap vissza kellett vinni a cukiba, ezt a lelkemre kötötték. A rendezvényszervező nőcske nagyon bunkón viselkedett, leordította a fejemet meg játszotta a felsőbbrendűt…. Mondtuk, hogy át kéne pakolni valahova, ha máshova nem egy tálcára. Mondta, hogy olyan itt nincs. Mi van? Milyen étterem ez?! Ilyen nincs, nekem ezt senki sem tudja bemagyarázni….. Végül rögtön állványra pakoltuk a rondaságokat. :-) Ebből a szempontból örülök, hogy nem kellett ott lennem. Képzelem milyen jelzőkkel illették szegényeket, pedig szívemet-lelkemet beleadtam… Kész csődtömeg vagyok.

Alízzal végre találkozhattam, gyönyörű volt. Először csak félve szólítottam meg (menyasszonyi ruhás csaj, mégis mit gondoltam…kettő nem lehet egy helyen, nyilván ő volt az… :-D), hosszú másodpercekig csak bambultam rá, mint egy gyengeelméjű.
- Szia… – hosszú szünet – Alíz..? – mire Ő egyszerűen:
- Igen..Csenge? – :-DD Nagyon hatásvadász jelenet volt.
Beküldte a vőlegényt, Philt, vessen egy pillantást a tortára. Alíz lelki szemei előtt nyílván látta, ahogy egy állvány rádőlt a tortára, kettébe hasítva azt, mi meg nagy gonddal igyekszünk azon, hogy kerekre formáljuk. :-)))) Azért nem volt ennyire durva a helyzet, mindenesetre nem voltam elégedett. Csak el akartam már szabadulni….. Mondtam Alíznak, hogy sajnos ma utazunk haza – tényleg így volt, már aznap este Szegeden aludtunk -, de gratulálok és nyomtam az arcára egy puszit. Nagyon szívesen beszélgettem volna vele, lett volna miről. És persze tisztességesen elmagyarázni neki, mi is történt valójában…megérdemelte volna azért. :-(

Újból metróztam egyet, és vártam még egy órát a buszra is. Fél öt magasságában értem haza, ugyanis tovább mentem Fótra. Addig nem ettem semmit, nem ittam, majdnem állva elaludtam. Alig bírtam “ebédelni” is, egy kis sajtos tésztát gyűrtem csak le.

Dóráék még meló után elvitték az alátéteket, minket pedig a Nyugatiba.
10-kor értünk haza, megtörtem, teljes végkimerültségben.

Tegnap 6 óra magasságában megérkeztünk a belvárosba, és hosszas bolyongás után a Sommer cukrászdába is eljutottunk. Olyan nyugalmas kis zug, olyan barátságos a légkör, már első pillantásra beleszerettem! Megismerkedtem Sommer Andrással és feleségével is, tündéri házaspár! Annyira segítőkészek, olyan nagyon önzetlenek… Kiválasztottunk egy rakat süteményt, erre nem is kellett kifizetnünk… még juhtúrós pogit is csomagoltak.. Ja, miután egy-egy méretes szelet flódnit beburkoltunk, ott helyben. Nagyon rosszul lettem egyébként tőle, gondolom megint a mák miatt.. Nem is tudtam rendesen megvacsorálni, fájt a gyomrom meg hányingerem volt. De annyira jól esett ott és akkor a süti, egyszerűen hiba lett volna mást választani! Klasszisokkal jobb annál, amit valaha is összetákoltam. :-))))) Feltétlenül el kéne kérnem a receptet, csak hát az mégis olyan izé, nem…?

Egyébként a tortával kapcsolatban…Teljes a nyugalom, tudom hogy jó kezekben leszek. :-)) Alapja Sacher-felvert lesz, vagyis az egyik leggazdagabb, legfinomabb piskótatészta. A legnagyobb félelmem is megoldódott, nem nekem kell négybevágni a tortát. :-)) Stresszhelyzetben tuti elszúrtam volna, az hótzityi. A piskótalapok között kétféle krém húzódik majd: középre párizsi krém kerül, amit két csík fanyar eperkrém zár majd közre. A külső bevonó a már jól bevált, mattos fényű csokiglazúrom. Annyira szeretem, és már egyre szebben tudok vele dolgozni. Nem mellesleg brutál finom. Együtt a háromféle íz pedig…leírhatatlan! Babszi szülinapjára próbáltam ki, ide is szeretném majd reprodukálni, egy formabontó tányérdesszertként.
A torta teteje habrózsákkal lesz díszítve, amelyen ezernyi eperszem csücsül majd, akárcsak Iringó tortáján közel egy éve. Egyáltalán nem zavaró egyébként benne a csoki-tejszínhab párosítás. Otthon mindenki nagyon flamolta, remélem lesz sikere…. Na emiatt viszont izgulok. Csak tetsszen mindenkinek….

Legtöbbet most viszont amiatt szenvelgek, hogy be kell jutnom a belvárosba. Tök egymagam, a szétszórtságommal meg kétségbeesett fejemmel együtt. Dunakesziről előbb busszal megyek be a városkapuig. Ez a végállomás. Azután egy kékmetróra kell átszállnom, majd ellavírozni a sárgametrókig. A gyilkos sárgametrókig. Amik Dóra szerint csak néhány másodpercre nyílnak ki, és már csukódnak is be. Nem akarok fennragadni, hogy aztán az örökkévalóságig bolyonganom kelljen egy metróaluljáróban, miközben Alízék még mindig a tortámra várnak. Vagy ilyen nincs? :-))))

Ha többé nem jelentkeznék, legalább tudjátok hol keressetek.

Az Epres-csokikrémes tortácskák – nem lehagyandók róla a tejszínsipkák sem :-)) – a mai nappal felkerültek a bezs.hu-ra is! És ez olyan nagyon jó érzés!